A Biden-adminisztráció hivatalba lépésétől számos véleményformáló az amerikai-európai kapcsolatok szorosabbra fűzését, a szövetségi rendszer megerősítését reméli. A német külügyminiszter még tovább is ment: a “demokratikus államok hálózatának” létrehozására szövetkezne Washingtonnal. A helyzet azonban korántsem ilyen rózsás: az USA és Európa sem a Kínához való viszonyban, sem a NATO-n belüli szerepvállalásban, sem a “mintaadó, vezető szerep” kontra “partnerség” kérdésében nincsenek egy hullámhosszon.
Az amerikai geopolitikai gondolkodás eleve bizalmatlan mindenféle “eurázsiai” szövetséggel, politikai-kereskedelmi együttműködéssel szemben, és az EU-val való megállapodások helyett inkább a kormányközi (az egyes tagállamokkal való) tárgyalásokat részesíti előnyben (Kissinger óta sokat fejlődött az európai integráció, mégis gyakran úgy tűnik, Washingtonban még mindig nem tudják, “kit kell hívni”).
Az sem újdonság (már Obama elnöksége alatt látványosan zajlott), hogy az USA a csendes-óceáni “hadszíntérre” helyezte át a fókuszát, s ma már egyértelmű, hogy nem a regionális hatalom Oroszországot, hanem a globális hatalom Kínát tekinti fő riválisának. (John McCain volt az utolsó olyan elnök-jelölt, aki – a hidegháború örökségeként – még az oroszokat “tüntette ki” ezzel a státusszal.) Miközben az USA sorra tiltja ki piacáról a kínai infokommunikációs eszközöket, és ugyanezt várja európai szövetségeseitől is, az EU a Kínával való, minden korábbinál átfogóbb kereskedelmi megállapodás útján igyekszik új piacokat szerezni (és a sajátját megnyitni).
Németország számára fontos, hogy az EU az oroszokkal és a kínaiakkal is megtalálja a pragmatikus együttműködési lehetőségeket. A kormányzó CDU új elnökét például éles kritikák érték az “oroszbarát” (valójában inkább pozitívan semleges) megnyilvánulásai miatt, s valóban, a merkeli politika folytatása elzárkózás helyett a partnerség – feltételekkel való – keresését vetíti előre, vagyis egy szélesebb “geopolitikai arcot” az EU számára (és kedvezőbb piaci feltételeket a német gazdaság tőkeerős szereplőinek).
Az sem evidencia – különösen a Brexitet követően -, hogy a NATO a közös, transzatlanti, katonai védelmi ernyő, míg az EU elsősorban a gazdasági együttműködés terepe egyre szorosabb politikai integrációval: ahogy Európa ma már egyre kevésbé tartja megingathatatlan szövetségesnek az USA-t, úgy a “közös, európai hadsereg” javaslata is egyre gyakrabban felmerül a jövőről szóló diskurzusokban.
Izgalmas az európai polgárok USA-hoz fűződő attitűdjeinek változása is. A Politico hivatkozott cikke ismertet egy kutatást, amely szerint 3-ból 1 európai úgy véli, hogy az Egyesült Államok immár nem tekinthető megbízható szövetségesnek. A londoni székhelyű ‘European Council on Foreign Relations’ agytröszt 11 európai országban, 15 ezer fő megkérdezésével levezényelt kutatása szerint a németek a leginkább bizalmatlanok Amerikával szemben: 53 százalékuk “erősen egyetértett” vagy “egyetértett” azzal, hogy a Trump (megválasztása) utáni USA nem kiszámítható partner. (Érdekesség, hogy egyedül a lengyelek és a magyarok hajlottak többségében arra az álláspontra, hogy az USA továbbra is szoros szövetséges.)
Mit mutat mindez? Elsősorban azt, hogy talán a “Trump-időszak” lezárult (a trumpizmus még nem), de szép csendben az USA “aranykora” is. (Már a “tegyük naggyá ismét Amerikát” kampányszlogenje is erősen erre utalt.) A világ hatalmi képlete folyamatosan tolódik el, és ebben a helyzetben egyesek saját státuszuk megőrzésében, mások felemelkedésben, a folyamatokhoz való gyors adaptálódásban érdekeltek. Amerika és Európa “mézeshetei” egészen biztosan nem fognak visszatérni Joe Biden elnökké választásával sem.
Címlapfotó: AP
Az elemző szemével 