A rendszerváltoztatás utáni magyar demokrácia – számos hibája mellett – egyik említésre méltó teljesítménye, hogy mindegyik kormány képes volt kitölteni a ciklusát előrehozott választások szükségessége nélkül (közjogi értelemben persze a ciklus közbeni kormányfő-váltások új kormányok megalakulását jelentették). Ez a struktúra-konzervatív berendezkedés, amely előtérbe helyezte a kormányzati stabilitást (a gyorsabb politikai korrekció méltányolható igényével szemben is) persze jórészt az Alkotmányunkba / Alaptörvényünkbe és a választási rendszerünkbe van kódolva, és csak másodsorban a politikai kultúrába. A másik figyelemreméltó teljesítmény az átadás-átvétel gördülékenysége: a többször megígért, megkísérelt, pénzügyi, büntetőjogi elszámoltatások, a “jogállami leszámolási kísérletek” mellett is természetes módon hatott, hogy a választásokon győztes, a parlamenti többség támogatását élvező pártszövetség alakíthat kormányt, s a kisebbségbe került erők ellenzékbe vonulnak. Ezt az “alkotmányos konszenzust” idáig egyetlen releváns politikai erő sem kezdte ki.
Ennek a fontos ténynek a megkérdőjelezése (a bírósági ítéletek, formalizált eljárások nélküli elszámoltatás és a minősített többség nélküli alkotmányozás ígérete mellé helyezve) nem a demokratikus és rendkívüli eseményektől mentes hatalomátvételnek ágyaz meg, hanem egy polgárháborús légkörnek, ahol a másik politikai tömb nem csupán ellenfélként, hanem ellenségként jelenik meg. Ahol ugyanis a választók széles körével elhitetik, hogy sem a választási folyamat, sem az azt követő közhatalom-gyakorlás nem tiszta és legitim viszonyokon alapul, ott bármilyen eredmény is születik, garantált, hogy a választók egy csoportja nem fogja elismerni annak érvényességét.
Amikor tehát Gyurcsány Ferenc (akinek regnálása véres utcai eseményeket hozott, amelyekért egészen máig nem vállalta a politikai felelősséget) arról beszél, hogy számolnak azzal, hogy nem lesz békés a hatalomátvétel, valójában nemcsak az általa diktatórikusnak tartott Fidesz demokrácia iránti elkötelezettségéről, a politikai váltógazdaság meglétéről mond véleményt, hanem előre felrajzolja a frontvonalakat, rögtön barikádokat is emelve mögéjük.
Világos, hogy az ellenzéki összefogás mostanra nemcsak kormányellenes, hanem rendszerellenes szerepbe is helyezkedett, retorikailag nem fogadja el a közjogi rendszer érvényességét, megoldásként pedig nem jogállami eszközökkel kívánna jogállamot építeni. Gyurcsány Ferenc azonban ennél is továbbment: a nem békés átmenetre válaszként adandó “politikai, közbiztonsági és jogi forgatókönyvről” beszél. Ez egyébként ellentmond annak a narratívának is, amivel az ellenzék vádolja a Fideszt, hogy az személyzeti politikával és jelentős közvagyon-elemek alapítványi tulajdonba, kezelésbe juttatásával épít “mélyállamot” arra az esetre, ha ellenzékbe kényszerülne.
Végezetül, a ’22 tavasza utáni viszonyokról idáig csupán az ellenzéki szereplőktől hallottunk olyan ígéreteket, kijelentéseket, amelyek nem összeegyeztethetőek az alkotmányosság kritériumaival (F-Gy. A.: “felcsúti per”, J. P.: “addig faragjuk a jogot, míg igazság nem lesz belőle”, M-Z. P.: “kukába való az Alaptörvény”, D. K.: “ki kell mondani, hogy az Alaptörvény illegitim”) és alkalmasak arra, hogy az őket támogató választói közönség egy részét aktív ellenállásra buzdítsa egy választási vereség esetén.
Amellett, hogy minden ilyen politikusi nyilatkozat rendkívül felelőtlen, valójában az ellenzék céljait sem szolgálja, hiszen a plusz szavazatot nem jelentő diktatúrázáson túl óriási károkat okoz: tovább erodálva a közbizalmat a politikai rendszer stabilitását ássa alá. A hamis problémafelvetés mellett az adandó válaszok miatt sem lehetünk nyugodtak. Ez ugyanis nem a politikai alternatíva ígérete, hanem a leszámolásé.
Címlapfotó: MTI / Kovács Tamás
Az elemző szemével 