A francia elnökválasztás kimenetelének nagy hatása lesz az EU jövőjéről folyó további vitákra, különösen az orosz-ukrán háború és az EU Tanácsának francia soros elnöksége árnyékában. Mióta Angela Merkel lelépett a színről, az új német szövetségi kormány – élén Olaf Scholz-cal – pedig látszólag kevésbé karakteres Európa-politikát folytat idáig (amiben szerepe van a szociáldemokraták, a zöldek és a szabaddemokraták eltérő prioritásainak, valamint a német nagyipar érdekeinek), a franciák elérkezettnek látták az időt, hogy az EU vezető diplomáciai hatalmának szerepét átvegyék.
Macront inkumbens vezetőként az újabb európai válsághelyzet más államok vezetőihez hasonlóan megerősítette (még ha az ő “békemissziója” is kudarcot vallott), ugyanakkor az elnökválasztás első fordulójára ez a felhajtóerő már kifulladt. A mérések szerint támogatottsága februárról márciusra 24-ről 30 százalékra nőtt, majd áprilisra 30-ról 26 százalékra csökkent. Ezzel egyidejűleg a “szélsőjobboldalinak” mondott Marine Le Pen támogatottsága 17 százalékról 23 százalékra emelkedett – tehát hibahatáron belül megközelítette Macronét. A harmadik legnépszerűbb jelölt a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon 17 százalékos támogatottsággal.
A francia V. köztársaság (többször is módosított) elnökválasztási rendszere kevés esélyt kínál arra, hogy a Nemzeti Tömörülés jelöltje Franciaország elnöki székébe ülhessen, hiszen egy kifejezetten erős, továbbjutást biztosító szereplés esetén is a második fordulóban várhatóan összeállnak majd a szélsőséges/radikális jelöltekkel szembeni rendszerpártok, így Emmanuel Macron jó győzelmi esélyekkel méreti meg magát ismét.
Macron hivatalban maradása az EU “stratégiai szuverenitás” célja melletti elkötelezettséget fémjelezné (az integráció mélyítésével), ami némileg kérdésessé vált a biztonságpolitikai fenyegetettség erősödésével, geopolitikai szempontból Európa erősebb amerikai gyámság alá kerülésével, az Oroszországgal való viszony hidegháborús időszakra emlékeztető leromlásával. Az EU belső politikáját, közös kül- és védelempolitikai erőfeszítéseit erősen megoszthatja a keleti (NATO-)tagállamok konfrontatívabb, atlantista hozzáállása az orosz-ukrán háborúhoz, miközben Franciaország és Németország érdeke a mihamarabbi deeszkaláció.
Marine Le Pen sikeres szereplése (ha nem is győzelme) katalizátora lehet egy új, jobboldali európai pártcsalád létrehozásának, ugyanakkor azt látni kell, hogy a föderatív Európa koncepciójával szemben kritikus, szuverenista, társadalmilag konzervatív pártokat mélyen megosztja az orosz kérdés. A francia radikális jobboldal pedig gyakran kerül célkeresztbe a “túl szoros orosz kötődései” miatt.
Ábra: MTI / EPA / AFP pool / Eric Feferberg
Az elemző szemével 