Megérkeztek az első elemzések, amelyek arra a következtetésre jutnak, miszerint Orbán Viktor miniszterelnök Olaf Scholz német szövetségi kancellárral való, berlini tárgyalása és a hazánk számára, a korrupcióellenes harcra az EU által adott türelmi idő (vagyis az uniós források lehívhatósága) között közvetlen összefüggés van. Nos, miközben naivitás volna azt gondolni, hogy a német kormány befolyása nem mérvadó bizonyos, európai szintű, stratégiai döntésekben, mégis túlzó leegyszerűsítés így interpretálni a történteket. Már csak azért is, mert maga a magyar kormányfő fogalmazott úgy a Cicero rendezvényén, hogy bár nem sokat ért el, de élvezte a beszélgetést.
Akkor viszont mi történt, miért tűnik engedékenyebbnek az Európai Bizottság (még ha az Európai Parlamentről ugyanez nem is mondható el)? Ha már a német befolyásról beszélünk, egyrészt nyilvánvaló, hogy Németországnak, a német nagyvállalatoknak érdeke, hogy Magyarország a következő időszakban biztonságos befektetési, termelési és logisztikai célország maradjon, ahol az energiaellátás biztosított, az adózási feltételek – egyes, ágazati különadók mellett is – kedvezőek, és a gyenge forint miatt még a munkaerő-költségen is faraghatnak, legalábbis az inflációs nyomás miatti bérfejlesztések nem jelentenek komoly többletterhet. Hazánk uniós forrásokhoz való hozzájutása szintén német érdek, hiszen – ahogyan Günther Oettinger korábbi uniós biztos fogalmazott – az ide áramló fejlesztési pénzek jelentős része visszacsordogál az anyavállalatokhoz, és a német nemzetgazdaságot erősíti.
A német befolyás túlbecsüléséről még annyit, hogy utóbb nagy felhorkanást és éles kritikákat váltott ki Európa-szerte, hogy a német szövetségi kormány 200 milliárd eurós támogatási csomaggal tenné válságállóbbá a német gazdaságot, egyúttal versenyelőnyt teremtve a közös belső piacon a német gazdasági szereplők számára azon országok vállalkozásaival szemben, ahol nincs lehetőség ilyen fokú állami intervencióra. Vagy ha az orosz-ukrán konfliktusban való, német szerepvállalást nézzük, a “jelzőlámpa-koalíció” rövid idő alatt többször is éles irányt váltott, amiben nagy szerepe volt a médianyomásnak (és minden bizonnyal a brüsszeli és washingtoni nyomásgyakorlásnak).
De térjünk vissza Magyarországra! Miért enyhülhet meg az EU és nyithatja újra a pénzcsapokat? Egyrészt érdemes figyelembe vennünk, hogy az unió komoly gazdasági és politikai válságban van, amit részben felfed, részben elkendőz a háborús fókusz. Ebben a helyzetben nem engedheti meg magának az intézményesült belső törésvonalakat, amelyek az egyhangú döntést igénylő kérdésekben az uniós egységet, cselekvőképességet veszélyeztetik. A már most látható, szükséges intézményi reformokhoz (amelyekhez jó eséllyel alapszerződés-módosításra is szükség lesz), a közös költségvetés kiigazításaihoz kompromisszum kell, ami egy politikai kényszer.
Másrészt Brüsszelből nézve a magyar-lengyel “probléma” kiegészült egy svéd és egy olasz kihívással is, és az elkövetkező, nehéz időszak társadalmi hatásai folytán a “renitensek” száma kritikus tömeget érhet el, ami az integráció jövőjét alapvetően befolyásolja (nem véletlen, hogy feléledtek a viták a “mag-Európa” létrehozásáról). Több tagállamot ugyanis nem lehet egyidejűleg “jogállamisági gyámság” alá helyezni, sem pénzmegvonással fenyegetni az unió harmadik legnagyobb, igencsak eladósodott, az euróövezet sorsa szempontjából meghatározó gazdaságát.
Harmadrészt a magyar kormánytöbbség teljesítette a törvényalkotási kötelezettségeit a korrupcióellenes harc témájában, s ha a konkrét normaszövegekkel vagy a magyar fél lépéseinek őszinteségével nem is elégedettek egyes uniós szereplők, nem lehet negligálni ezt a szempontot, ami a tárgyalásokon fontos hivatkozási alap. A “türelmi idő” már inkább az Európai Parlamentnek és a kritikusabb nyugati kormányoknak szól, vagyis egy szelep, nem egy újabb akadály a magyar érdekek előtt.
Ahhoz hogy hatni tudj egy szereplőre, a mézesmadzag és a furkósbot egyidejű alkalmazására van szükség a diplomáciában. Ha a másik fél legalább részlegesen teljesíti a feltételeket, mégsem következik be változás az álláspontokban, akkor nincs eszköz a szankcionáló fél kezében, és a helyzet még inkább elmérgesedik (miként a Bizottság Lengyelországgal való, a bírói függetlenségről szóló vitájában). A forrásvisszatartás – miként arról korábban is írtam – politikailag erősen megkérdőjelezhető eszköz, ami ráadásul komoly versenytorzító hatással is bír, és az európai gazdaságra gyakorolt spill-over hatása nem áll meg az egyes tagállamok határainál. Sőt, a forrásszűkén maradt nemzetállamok újabb ágazati különadókat vethetnek ki, hogy más módon pótolják a kieső pénzmennyiséget.
Címlapfotó: IMAGO / Kira Hofmann
Az elemző szemével 