Az orosz-ukrán háború ismét felértékelte az európai politikában a geopolitikai szemléletmódot, ezzel együtt egy közös, európai hadsereg felállításának szükségességét, mint a kollektív védelem, a nemzetközi stabilitás és az európai szuverenitás eszközét. Közös európai hadsereg létrehozásáról beszélnek a föderalisták és egyúttal a “nemzetek Európájában” gondolkodó 4szuverenisták is. Ezt szorgalmazza Macron és Orbán, a Fidesz és a Momentum is. De miről is szól ez a vita?
Először is, érdemes megjegyezni, hogy a második világháborút követően a német (porosz hagyományokra nagyban építő) geopolitikai gondolkodás – Nyugat-Németország pacifikálásával és felemás “nácitlanításával” diszkreditálódott, és akkor sem tért magához, amikor az NSZK 1955 májusában – amerikai nyomásra – felvételt nyert a NATO-ba (nem véletlen, hogy időben szorosan ezután létrejött a Varsói Szerződés is).
A hidegháborús Nyugat-Európában az Egyesült Királyság mellett (már amennyiben azt európai hatalomként definiáljuk) leginkább Franciaország alkalmazhatta (nyíltan) a geopolitikai doktrínáját – amennyire a francia gazdasági, katonai és diplomáciai potenciál ezt lehetővé tette. De Gaulle számára ez európai szuverenitási kérdés is volt, ami igen érzékeny terület, tekintettel arra, hogy a vasfüggönytől nyugatra fekvő államok biztonságát a NATO (ezen belül is dominánsan az USA) szavatolta, és a kétpólusú világrendben a kontinentális Európa alárendelődött.
Németország manapság is szemérmesen beszél csak geopolitikáról, s inkább gazdasági erejére támaszkodva, az európai közösség intézményrendszerén és hol olajozottabban, hol nyikorogva működő, kormányközi együttműködéseken (pl. német-francia “tandem”) keresztül érvényesíti céljait. Franciaország jóval harsányabb, és – hagyományaihoz híven – gyakran kritikusabb az atlantizmussal szemben. Erről szól a “stratégiai szuverenitás” koncepciója is, illetve azok az erőfeszítések, amelyek az orosz-ukrán konfliktus rendezésében helyet követelnek Párizs (és Berlin) számára is Washington (Kijev) és Moszkva mellett.
Az európai diplomácia erejét az európai gazdaság önmagában nem képes szinten tartani a globalizáció viszonyai között, ahol a feltörekvő regionális hatalmak mellett Európa visszaszorulóban van. Közös haderő nélkül Európa “papírtigris”, vagyis arra kényszerül, hogy saját geopolitikai vonzáskörzeteiben is tengerentúli segítséggel szavatolja a békét és a biztonságot.
Így válik érthetővé, hogy amíg az európai föderalisták a közös hadseregben egy újabb olyan területet látnak, ahol szorosabbra fűzhető az integráció, s amelynek nyilvánvaló túlcsordulása lehet a közös külügy és a mélyebb gazdasági integráció, addig a szuverenisták az európai haderővel a külhatalmi gyámkodás alól szabadulnának. (Ebből is látszik, hogy a nemzetállamoknak, mint a nemzetközi politika fő aktorainak a létjogosultságát megerősítő szuverenisták nem feltétlenül “kemény” euroszkeptikusok.)
A fő törésvonal máshol húzódik ebben a kérdésben. Először is egy koncepcionális problémával találkozunk: az európai hadsereg komplementere vagy riválisa-e a NATO-nak? Az amerikaiak minden bizonnyal üdvözölnék, ha az európai szövetségeseik a bruttó hazai termékükből nagyobb arányban fejlesztenék a katonai képességeiket, ám annak már kevésbé, ha ezt kizárólag európai védnökség és parancsnokság alatt tennék.
Másodsorban nincs egységes geopolitikai “arcvonal” Európában: Franciaország máshogy viszonyul a Csendes-óceáni vagy a Maghreb-térséghez, mint a hagyományosan kontinentális hatalom Németország, amelynek fő “vonzáskörzete” inkább “Köztes-Európa” és “Södosteuropa”, és ott vannak az északiak, a baltiak és a lengyelek (most már az ukránokkal kiegészülve), akik számára a geopolitika nagyjából egyet jelent Moszkva feltartóztatásával, s ekképp számukra a legszimpatikusabb az amerikai védelem alatt álló Intermarium-térség.
Harmadszorra pedig Montecuccoli óta tudjuk, hogy a háborúhoz és a haderőfejlesztéshez három dolog szükséges: “pénz, pénz és pénz”. A Szovjetunió szétesése és a hidegháború újbóli feléledése között Európa elkényelmesedett, mostohagyermekként kezelte a haderőfejlesztést és védelempolitikát. Ez meg is látszik Európa nemzeti hadseregeinek állapotán, illetve azon, hogy a mostani, bizonytalan helyzetben gőzerővel megindult az újrafegyverkezés, miközben a régebbi technikát továbbadják az ukránoknak (néhány modern fegyverrendszerrel együtt).
Nemrég azt találgattuk még, hogy a COVID után lehet-e még ugyanolyan a világ, mint előtte volt, s most, az orosz-ukrán háború nyolcadik-kilencedik hónapjában már azon töprenghetünk, hogy miképp fog kinézni Európa az unipoláris világrendet restaurálni kívánó USA, az ütközőzónáját fegyverek erejével kiszélesíteni és konszolidálni igyekvő Oroszország, valamint az egyelőre csendben figyelő, saját terveit szövögető, kínai óriás mellett. Képes lehet-e saját hangon szólni, saját érdekeket érvényesíteni a globális hatalmi képletben? Ennek egyik fő feltétele, hogy milyen irányban fejlődik tovább az európai integráció, s lesz-e saját, közös hadereje.
Címlapfotó: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán
Az elemző szemével 