Nemrég két dolgot is állítottam. 1.) Azzal, hogy Európa közvetett hadviselő féllé vált, és a mihamarabbi, minél előnyösebb béke helyett a teljes győzelem lázálmát kergeti, egy tartósan befagyó konfliktus részévé válik – bárhogyan is érjen véget a jelenlegi háború. 2.) Miután Oroszország és Európa közé óriási ék került, ami Oroszországot hosszabb távon Kína, Európát pedig az USA alá rendeli, az Egyesült Államok következő geostratégiai célja a kínai befolyás meggyengítése lehet Európában. Látszólag egy regionális konfliktus zajlik a keleti határainkon túl, valójában viszont egyik lokális (lokalizálható) “tünete” a világrend átalakulásának, egy újabb hidegháborús blokkosodásnak. Ezért is helyénvaló, amit korábban írtam, miszerint az orosz-ukrán háború nyugvópontra kerülését követően – történjen ez bármiképpen – sem folytathatjuk ott, ahol békeidőben abbahagytuk, aminek komoly gazdasági, társadalmi hatásai lesznek.
Ezért találgatják a geopolitika és biztonságpolitikai kérdések iránt fogékony véleményformálók, hogy a világ mely pontján várható a következő “forró helyzet” (Koreai-félsziget, Tajvani-szoros, szerb-koszovói határ, közel-keleti térség, stb.), és ezért olyan lényeges, hogy az EU az utóbbi hetekben több, Kína- és kínai tőkeellenes üzenetet fogalmazott meg, illetve az Európai Bizottság jelezte: a mai napon aláírt együttes nyilatkozattal új szintre lép a NATO és az EU közötti együttműködés.
Az a világ, amit megszoktunk, amiben szocializálódtunk, a szemeink előtt alakul át, és a nyilvános diskurzus mintha mégsem látna tovább egy helyi konfliktuson és az ahhoz való érzelmi viszonyuláson. Ezért érdemes megfogalmaznunk azt a kérdést, hogy a jelenlegi helyzetben mi Európa érdeke. Egy újabb, keletebbre leereszkedő vasfüggöny, egy újabb, kölcsönös elrettentésen alapuló fegyverkezési verseny, újabb évtizedek önálló, európai védelempolitika nélkül?
Mi lesz így Európa “stratégiai szuverenitásával / autonómiájával”, amiről Macron francia elnök és a német vezetés álmodozott a háború kitörése és a transzatlantizmus reneszánsza előtt? Lesz-e, lehet-e “nyertes oldal” egy újabb, globális sakkjátszmában, ami egyre nyilvánvalóbb módon újabb lőporos hordókat ér majd el futótűzként, és az egyre inkább intézményesülő tömblogika egyre nyugtalanítóbb eszkalációs spirállal fenyeget? Hogyan lehet ezt feloldani? Hajlandó-e a Kelet elismerni a nyugati értékek “univerzális” jellegét? Hajlandó-e a Nyugat elfogadni a többpólusú világrendet?
Európa az Atlanti-óceántól az Urálig tart. (De Gaulle sem véletlenül hangoztatta.) Oroszország egy eurázsiai ország, részben európai identitással. Bár területének kisebb része fekszik Európában, kulturális identitásának nagyobb része európai. Vajon a mostani háborút, amelyben Oroszország agresszor, a Nyugat pedig közvetett hadviselő fél, tekinthetjük-e egy újabb “európai polgárháborúnak”? Ha igen, milyen következtetéseket vonhatunk le ebből a történeti tapasztalataink alapján?
Címlapfotó: Európai Bizottság
Az elemző szemével 