Nehéz a kialakult helyzetet önmagában (kontextusból kiragadva) értelmezni, hiszen most már jó ideje állandó politikai kötélhúzás zajlik a magyar kormány és az Európai Bizottság között (az Európai Parlamentet hagyjuk is, hiszen ott pártcsaládok szerint ülnek a képviselők, és természeténél fogva egy pártpolitikai plénumról beszélhetünk, ami időnként erős nyomás alatt tartja a Bizottságot is). Azt is tudjuk, hogy a magyar kormány megítélése nem a legkedvezőbb Brüsszelben, és eleve gyanakvás övez minden itthoni intézményi átalakítást, amely mögött korrupciós kitettséget és/vagy hatalomtechnikai szándékokat látnak. “Politikai zsákmányrendszer” persze máshol is van (pl. amíg működött a proporcionális rendszer Ausztriában, elég mély merítése is volt, mégsem kiáltott senki a jogállamiságért).
Ebből fakadóan a magyar kormányt erősebb kontroll alatt kívánják tartani, és olyan szempontokat is érvényesíteni vele szemben (akár szankciós eszköztárral), amelyeket nem alkalmaz “univerzálisan” az unió, tehát nem kér számon konzekvensen minden tagállamon. Jó példa erre a hatalmi ágak viszonyát (különös tekintettel a bírói függetlenségre, ügyészi utasíthatóságra) érintő, intézményes változtatásokra adott válasz: lehet, hogy az új modell olyan elemeket tartalmaz, amelyek külön-külön más tagállamokban működnek, mégis a “részek összege nem egyenlő a részek összességével” logika alapján az új struktúrát a jogállamisággal ellentétesnek, “illiberálisnak”, “autoriternek” tartják. Ugye érezzük, ebbe az értékelésbe már politikai szempontok is keverednek.
Az Európai Bizottság gyakran szereptévesztésben van: az alapszerződések szerint elsősorban “a szerződések őre” szerepet kellene vinnie, ráadásul – pártpolitikai szempontból – minél depolitizáltabban, sine ira et studio. Mivel ott is emberek, karrierpolitikusok ülnek, és érvényesülnek egyéb befolyásoló tényezők is (nagyobb tagállamok szava, politikai lobbi, EP zsarolásai, stb.), így ez nem mindig sikerül, különösen mióta számos kérdésben a Bizottság – az Európai Tanács stratégiai iránymutatásától függetlenül – saját agendát fogalmaz meg és igyekszik foganatosítani.
A magyar kormány a nemzeti szuverenitás és a többségi (nem konszenzuális) demokrácia jegyében kifejezetten konfliktusos intézkedéseket is hoz, amelyeken csak akkor hajlandó korrigálni, ha komoly ellenerővel találkozik, és kompromisszumkényszer áll elő. A felsőoktatási modellváltásba is becsúsztak olyan elemek, amelyekről tudvalevő volt, hogy egyrészt az ellenzék támadni fogja ezeket, másrészt komoly külső kritikák kereszttüzébe kerülnek. Így is történt. Tegyük hozzá: minden közpolitikai döntés, minden intézményi átalakítás mögött a szakmai szempontokon túl meghúzódnak politikai érdekek is (a kérdés inkább az, hogy a szakpolitikai vagy a pártpolitikai/hatalomtechnikai érdekek válnak-e dominánssá).
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, avagy derült égből villámcsapás volt-e a modellváltó egyetemek kizárása az ösztöndíjprogramból? A legtöbbeket ez foglalkoztat, de szerintem nem jó ez a kérdés. A kronológiának, kauzalitásnak természetesen van jelentősége, ezt nem is vitatnám el. A kormány azzal érvel, hogy a modellváltás kapcsán emelt kifogások nem jelentek meg korábban feltételként, s az összeférhetetlenséget megfelelően kezelték azzal, hogy a kuratóriumokban korlátozták az érintett politikusok szavazati jogosultságát bizonyos kérdésekben. A kormány kritikusai pedig azt hangoztatják, hogy már tavaly ősszel és télen is érkeztek aggályok a Bizottság és az EU Tanácsa részéről. Furcsa módon (?) mind a kettő álláspont igaz lehet.
Érdemes körülnézni, a nyugati demokráciákban hol milyen szabályok vonatkoznak az aktív, közhatalmi funkciót ellátó politikusok összeférhetetlenségére. Több vonatkozó példát is láthatunk. Van, ahol tiltják az egyéb pozíciók betöltését. Van, ahol az egyéb kereső tevékenységet tartják összeférhetetlennek (vagyis a politikus vállalhat szerepet, csak javadalmazásban nem részesülhet). Van, ahol az összeférhetetlenségnek az egyéb pozícióval járó tevékenységi köreit jelölik meg (mit nem csinálhat, adott esetben milyen kérdésekben nincs döntéshozatali/szavazati jogosultsága). Itt azonban megjegyzendő: ha a politikusokat sikerül is a boardokon kívül tartani, a legtöbb helyen a tagok kiválasztása során politikai szelekció is érvényesül.
A kulcskérdés, ami segít megfelelő konklúziót levonni, egyrészt a “mi a teendő”, tehát a politikai konzultáció és korrekcióra való nyitottság (ezt meg is kezdte a kormány), másrészt az a lényegi szempont, hogy arányos és szükséges döntés volt-e az Erasmus+ programmal kapcsolatos forrásokhoz való hozzáférés részleges (a modellváltó intézményeket érintő) felfüggesztése. Ha a Bizottságot elsősorban politikai testületként (végrehajtó, uniós képviseleti szerv) határozzuk meg, más választ adhatunk erre, mintha a döntés-előkészítő, ellenőrző funkcióiból indulnánk ki. Utóbbi ugyanis szorosabban kötődik a depolitizált, normatív, szakmai szempontú működéshez.
Ha verdiktet kellene mondanom, úgy fogalmaznék, hogy a magyar felsőoktatás számára (tehát nem elsősorban a kormány számára!) rendkívül hátrányos döntés nem volt előzmény nélküli, tehát váratlan, ugyanakkor nem volt célszerű és arányos sem. Ez egyben azt is jelenti, hogy az eset éppúgy rávilágít az uniós intézményi működés díszfunkcióira, mint a hazai döntéshozatal gyengeségeire.
Címlapfotó: MTVA / Jászai Csaba
Az elemző szemével 