A mostani geopolitikai játszmában Európa egyre inkább alárendelődik az USA-nak. Ezt mostanra egyre kevesebben tagadják, legfeljebb abban vannak viták, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, illetve Európának reálisan volt-e, van-e más választási lehetősége. Ugyanakkor az “európai stratégiai szuverenitás” némi életjelet is mutat, igaz, nem ott, ahol arra most a legnagyobb szükség volna, vagyis az önálló védelempolitika területén, hanem az elvesztett gazdasági versenyképesség visszanyerésének törekvésében, ahol egyre erősebb kontúrokkal jelenik meg az USA és az EU ellenérdekeltsége. Az energiaválság ideje alatti, diplomáciai üzengetés már megpendítette a “barátoktól mi számít méltányos árnak a kereskedelemben” kérdését (pl. Macron francia elnök beszélt erről), most azonban újabb fejtörést okoz az európai gazdaságnak az Egyesült Államok protekcionista politikája, amivel az amerikai gazdasági szereplők árképzésébe, így a szabad verseny feltételeibe is mélyen belenyúlna Washington.
A davosi Világgazdasági Fórumon is elhangzott (Olaf Scholz német kancellár szájából), hogy az EU-nak párbeszédet kell folytatnia az USA-val az amerikai zöld iparágakba pumpálandó dollármilliárdok versenytorzító hatásáról, valamint Európának is lépéseket kell tennie hasonló területen, illetve vonzóbb befektetési célponttá kell válnia. Ursula von der Leyen Európai Bizottság-elnök a főként zöldtechnológiás projektekre alapozó ellenlépéseket hirdetett meg, ugyanakkor sok a jogos aggodalom az asztalon fekvő tervekkel szemben.
Ennek az a fő oka, hogy az elképzelések szerint a nemzeti kormányok lazítást kaphatnának az EU versenyjogi szabályozása tekintetében, így nagyobb mozgástérrel rendelkeznének a tagállamok a saját ipari szektoraik erősítése érdekében. Csakhogy az egyes tagállamoknak más-más pénzügyi mozgástere van, amivel mentőövet dobhatnak, és egy közös piacon ez szükségképpen jelentős előnyt, illetve hátrányt okoz egyes szereplőknek a többiekkel szemben.
A kérdés tehát – némileg provokatív módon – úgy fest, hogy a kisebb, forrásszűkében lévő EU-tagállamok “eldönthetik”, hogy a főként exportra termelő vállalataikat az amerikai protekcionizmus vagy a német gazdasági fölény nyomja-e agyon. Megjegyzendő: Németország már korábban is komoly bírálatokat kapott a 200 milliárd eurós energia-mentőcsomagjáért és egyéb gazdaságvédelmi lépéseiért, amelyek – főleg válság idején és főleg egy olyan intervallumban, amikor a Bizottság egyes tagállamokat forrásmegvonással sújt – súlyos versenytorzító tényezőnek számítanak.
Berlint eddig sem hatotta meg az európai szolidaritás magasztos elve (vagy a jogállamiság), ha a német ipar érdekeinek érvényesítéséről volt szó, ami miatt Scholz mégis magyarázkodásra szorult, az főleg a francia ellenkezés volt. Macron ezúttal is saját, európai gazdaságvédelmi terveket szövöget, egyelőre főként Dél-Európában (most éppen Spanyolországban) keresve ezekhez szövetségeseket. Az viszont egyre jobban látszik, hogy a mostani válság már az eurózóna országai között is komoly feszültségeket gerjeszt, amelyek mélyebb gazdasági integráció nélkül könnyen centrifugális hatásokhoz, széteséshez vezethetnek.
Egy komoly vetélkedés kezdődött a színfalak mögött, hogy az Európai Bizottság gazdaságvédelmi javaslatcsomagja mennyire vegye figyelembe a német érdekeket, illetve mennyire tartson szembe azokkal. A vita arról is szól, hogy a globalizációnak (transznacionális kapitalizmus) a hidegháborús tömbösödés miatti, megbomlott rendszerében elérhető-e erős európai versenyképesség Európa legerősebb gazdaságának célzott visszafogásával.
Vagyis Európa kormányai megengedhetik-e maguknak, hogy a jelenlegi helyzetben ne protekcionizmussal reagáljanak a protekcionizmusra? Megjegyzés: aligha lesz könnyű kompromisszumot találni, ha a közös gazdaságélénkítő csomagból ezután is oly mértékben aránytalanul és ütemvesztett módon részesedhetnek majd az egyes tagállamok, mint korábban. És itt már nemcsak Kelet-, hanem Dél-Európa is fontos játékosként jelenik meg a politikai kötélhúzásban, miközben azt láthatjuk, hogy egyre kevesebb területen működik a német-francia tandem.
Címlapfotó: AP, Reuters
Az elemző szemével 