Orbán Viktor évértékelőjének értékelései során hallottam olyan elemzői véleményt, ami arról szólt, hogy a Fidesz az eddigi külpolitikája áthangolását fontolgathatja – különösen az orosz-ukrán háború kapcsán vitt irányvonal módosulhat. Nos, sem a miniszterelnök külképviseleti vezetőknek tartott eligazítása, sem a frakcióülésen elhangzott iránymutatása nem tükröz ilyen jellegű szándékot. Orbán Viktor csupán addig ment el, amit már korábban, a V4-kormányfők találkozóján is megfogalmazott: a stratégiai célokban (Oroszország ne jelentsen veszélyt Európa számára, Ukrajna szuverenitása, integritása megőrzendő) egyetértés van a nyugati és közép-európai NATO-partnerekkel, ugyanakkor az eszközökben (mivel érhető el a béke) már nincsen.
Ugyan időnként érzékelhető némi disszonancia, ami abból fakad, hogy a magyar kormány hangsúlyváltásokkal kommunikálja lényegében ugyanazt az álláspontot, amit hol harciasabban (belpolitikai dimenzió, Brüsszel-elleni harc, külföldi beavatkozás), hol pedig diplomatikusabban (V4-ekkel és az európai (új) jobboldallal való párbeszéd) ad elő. Ezt erősíti az is, hogy a köztársasági elnök – a kormányálláspontnak nem ellentmondva, más hangsúlyokkal – atlantistábban kommunikál.
Egyensúlyozás persze továbbra is megfigyelhető: kivételekkel, derogációkkal, a félévesnél nem hosszabb időintervallumra, de a magyar fél megszavazza az újabb szankciós csomagokat, miközben igyekszik nyitva tartani a kommunikációs és kereskedelmi csatornákat mind Oroszországgal és szövetségeseivel, mind az Egyesült Államok következő, kiszorítandó célpontjával, Kínával.
Az európai trendek (gazdasági folyamatok, választói akarat Ukrajna folyamatos segítésére) és a hazai közvélemény – egyelőre – nem abba az irányba fejtenek ki politikai nyomást, ami szükségessé tenné a magyar kormány számára a háborús szerepvállaláshoz való viszony felülvizsgálatát. Sőt – bár hivatalosan nem kapcsolt témákról van szó – a különutasság lehetőséget teremt az alkudozásra az uniós közös cselekvés és a jogállamisági vita korrelációjában.
Ez utóbbi “árukapcsolást”, a cserealku-diplomácia erősödését előidézheti a konfliktus további eszkalációja, illetve – hipotetikusan – a fronton és az ukrán hátországban bekövetkező, látványos változás, ami új helyzetet teremtene, és még inkább válaszút elé állítaná az euroatlanti térség szereplőit. Egy sikertelen tavaszi hadjárat esetén Oroszország impotenciája viszont épp ellenkező hatást érne el: a háborúpárti (a konfliktus rendezését háború útján elérhetőnek tartó) álláspontot követő kormányzatok látnák visszaigazolva a politikájukat – még ha ez legfeljebb csak elnyújtaná, befagyasztaná is a konfliktust.
Orbán Viktor radikális korrekciók helyett – a migrációs válsághoz hasonlóan – sokkal inkább arra játszhat, hogy idővel beigazolódjon az álláspontjának reálpolitikai helyessége. Ha valóban így lesz, az utólagos igazolhatósággal a sikeres válságkezelésnél is nagyobb politikai tőkét képes teremteni. Korábban már írtam: a kormányfő nem túlélni, hanem megnyerni akarja a válságot, legyen szó kül- és Európa-politikáról, vagy éppen a gazdaság válságállóságáról és – a mostani, technikai recesszió ellenére – a “kanyarban előzésről”.
Címlapfotó: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán
Az elemző szemével 