Olaf Scholz egyre vékonyabb jégen lépked: a koalíciós partner Zöldek (akik a külügyi tárcát is viszik) követelései erősebb háborús bevonódást jelentenének Németország számára, amit a szövetségi kancellár igyekszik elkerülni. A koalíciós feszültséget a külső (főként amerikai) nyomás és az ellenzéki CDU háborúpárti álláspontja teszi különösen veszélyessé a szociáldemokraták számára. Miközben Scholz Macron francia elnökkel együtt győzködi Zelenszkijt arról, hogy az ukrán elnök legyen nyitott a béketárgyalások megkezdésére, a német kancellár igyekszik az amerikaiak következő követelésének, a Kínával való kereskedelmi háborúnak és szankcióknak elébe menni. Scholz szerint Kína deklarálta Németországnak, hogy nem fog fegyvereket szállítani Oroszországnak, miközben az USA ennek ellenkezőjéről nem mutatott be meggyőző bizonyítékokat.
Azzal, hogy az Északi Áramlat gázvezeték máig nem tisztázott körülmények között súlyosan megrongálódott (és gyanúsan nagy hallgatás övezi a robbantások lehetséges felelőseit), elhárult annak a lehetősége, hogy Németország a versenyképessége érdekében olcsó energiát kívánó, német nagyipar nyomására, illetve egy elhúzódó energiakrízist elkerülendő bármilyen “különalkut” kössön az oroszokkal, amely befolyásolhatná a kisebb európai államok álláspontját is.
Scholz és Macron diplomáciai próbálkozásai jól mutatják, hogy Európa vezető hatalmainak politikai vezetői küszködnek, hogy az amerikai dominancia által diktált “tömbösödéssel” szemben lehetőség szerint fenntartsák Európa legalább részleges (önérdekkövető) önállóságát, illetve a hidegháborús érából jól ismert kettéosztott világ egyre közelebbi disztópiájával szemben a transznacionális kapitalizmus globális rendszerét.
Eközben Jens Stoltenberg továbbra is úgy véli, hogy Ukrajna hamarosan NATO-tag lesz. Kiélezett helyzetben a NATO-főtitkár a washingtoni adminisztráció hangján szól Brüsszelből. Immár nemcsak a “területet a békéért” korábbi, Kissinger-féle megoldási lehetőséget veti el a transzatlanti szövetség, hanem a “semlegességet a békéért” (az orosz biztonsági igények szempontjából minimalista) álláspontot is. Ezek után az agresszor Oroszország még inkább egzisztenciális téttel bíró erőpróbaként tekint a “különleges hadműveletre”, és abban lesz érdekelt, hogy minél nagyobb szeletet kihasítson magának Ukrajnából, ha már az ütközőállam-koncepció nem érvényesülhet.
Teljesen nyilvánvaló az is, hogy a Nyugat a technikai és gazdasági segítségnyújtáson túl nem lesz hajlandó az ukrajnai harctérre küldeni a saját fiait és lányait, holott az ukrán emberveszteség fenntarthatatlan. Ebből az is következik, hogy az ukrajnai háború jobb esetben (ha az oroszok sem képesek fordítani) is befagyott konfliktusként végződhet, további, súlyos áldozatok mellett. Nincs olyan reális forgatókönyv, amely alapján Ukrajna a NATO tagjává válhat.
Címlapfotó: FT.com
Az elemző szemével 