A NATO-bővítések (Finnország, talán Svédország) után, az eszkalálódó orosz-ukrán háború és Kína globális hatalommá válása mellett úgy tűnik, az észak-atlanti szövetség léte ismét erős legitimációt kapott. Nem volt ez mindig így, különösen a hidegháború végét követő, elmúlt évtizedekben, amikor gyakran előkerült a kérdés: “Van-e még szükség a NATO-ra?”
A 2003-ban kezdődött iraki háború idején például súlyos törésvonal feszült a szövetségesek között, a Bush-adminisztráció pedig “öreg” és “új/fiatal” NATO-tagokról beszélt – Nyugat- és (Kelet-)Közép-Európa kormányainak tartózkodó vagy épp támogató hozzáállása miatt. Erős geopolitikai fenyegetettség hiányában Európában egyre kevesebb tagállam volt hajlandó a szerződés szerinti katonai ráfordítási kötelezettségét teljesíteni, és egyre többen vélekedtek úgy, hogy – védelmi szövetségi léte ellenére – a NATO alapvetően az Egyesült Államok globális dominanciára törekvését szolgálja.
A Szovjetunió és a keleti blokk (KGST, Varsói Szerződés) összeomlásával, az egypólusú világrend létrejöttével ugyanis a NATO “létigazolási válságba” került. Való igaz, hogy a szövetség értelmét, misszióját az unipoláris rend megdőlése, vagyis az USA globális vezető szerepének válsága hozta vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kínai-orosz kihívást megelőzően ne lettek volna integratív ellenségképek – gondoljunk akár a délszláv háborúra, akár a “gonosz tengelyére”.
Ahogy a görög-perzsa háborúkat követően, a plataiai győzelem után is érdekében állt az ókori Athénnak életben tartani a Déloszi szövetséget (valójában saját vezető szerepét biztosítva ezzel), úgy a fő ellenség 1989-1991-es összeomlása után is érdekében állt az USA-nak életben tartani NATO-t, és a globális béke és stabilitás égisze alatt folytatni a hidegháborús “encirclement” jegyében a stratégiai pozíciók kiépítését a nagy sakktáblán, egyúttal “bent maradni” Európában.
Európa stratégiai szuverenitása némileg erősödött az Obama- és a Trump-adminisztrációk alatt, amikor megszületett a döntés az USA nagy arányú flottaáthelyezéséről a transzatlantiról a csendes-óceáni térségbe, illetve amikor Washington nyilvánvalóvá tette: Európának többet kell fizetnie a védelméért. Emlékezzünk csak: Emmanuel Macron francia elnök 2019-ben “agyhalottnak” nevezte a NATO-t, a Trump alatt némileg erősödő, amerikai izolacionizmus és kereskedelmi háborúk idején pedig egyre többen vetették fel, hogy Európa nem számíthat a “nagy testvérre”, ha saját biztonságáról van szó.
Ez a képlet változott meg drasztikusan az elmúlt években, ezzel együtt a globális biztonság esélyei romlottak, a transznacionális kapitalizmus szabad piacán egyre nagyobb repedések látszanak, Európa pedig egyre jobban alárendelődik az Egyesült Államoknak, ami immár nemcsak az Oroszországgal, hanem a Kínával való kapcsolatait is veszélyezteti. Előbbi az (olcsó) energia-dependencia (és ezzel együtt a gazdasági versenyképesség), utóbbi az óriási külkereskedelmi forgalom (a legtöbb európai ország külkereskedelméből Kína immár nagyobb részben részesül, mint az USA) miatt juttathatja az öreg kontinenst egyik (transzformációs) válságból a másikba.
Címlapfotó: Európai Bizottság Sajtószolgálat
Az elemző szemével 