A nyugati sajtó most hordozza körbe a “véres kardot”, az USA több erőfeszítést vár Európától

Az ukrajnai proxy háború alatt megszokhattuk, hogy a nyugati és az orosz sajtó is a másik (közvetlen vagy közvetett) hadviselő fél katonai, gazdasági tartalékainak kimerüléséről, a hátországban zajló negatív folyamatokról, végső soron kormánybukásokról és rezsimváltásról cikkezik. Putyin a létező összes halálos betegséggel küzd (vagy már meg is halt, és egy dublőr helyettesíti), Biden pedig a demencia végső stádiumában van, akit amúgy is a deep state mozgat. Alig marad a tömbökön belül publikus felület a kritikusan korrekt elemzéseknek, így mindig üzenetértékű, ha a “hazai” sajtóban megjelenik olyan információ, vélemény, ami belső problémákról árulkodik. Így volt ez a napokban is: a The New York Times írt arról, hogy a NATO-nak komoly gondot okoz, hogy újratöltse apadó fegyverkészleteit, miután komoly arzenált bocsátottak Ukrajna rendelkezésére, és a háborúnak még messze van a vége.

Sanna Marin bulizásával a woke műhisztinél sokkal komolyabb problémák is vannak

Ennek a sztorinak nem az a lényege, hogy valaki – közszereplői, sőt közjogi méltósági mivolta mellett/ellenére – “magánszemélyként” mulathat-e vagy sem, még kevésbé arról szól, hogy vezető pozíciót betöltő nőként (!) más megítélés alá esik-e, mint férfi kollégái. Ez a történet két dologról szól.

A kormányfő ideológiai vérfrissítést kínált az amerikai jobboldalnak

Orbán Viktor jól érzékelhetően igyekezett megadni az alaphangot a dallasi CPAC-re. Az akciókonferenciára egy amerikai szemmel keményvonalas, impulzív beszédet mondott, amellyel perspektívát kívánt adni a cselekvéshez, illetve az érzelmi töltés mellett egyfajta sikerreceptet is kínált, mint lehetséges, követendő modellt. A példákat úgy keretezte, hogy azokban az amerikai konzervatívok is könnyen megtalálhatták a számukra kedvesen csengő hívószavakat.

MZP a politikai hátországát védi, Lázár a Fidesz kompromisszumkész arcát demostrálja

Többször is beszéltem már arról, hogy gesztusokat tenni leginkább hatalmi pozícióból lehet. Lázár János önmagát egy, a választókerület érdekeit a pártpolitika elé helyező államférfi pozíciójába kívánja helyezni, a hideg polgárháborús logika helyett kompromisszumkészséget mutatni. Ez egy felvett, alternatívát mutató, interaktív karaktert építő szerep is a Fidesz politikai közösségén belül. Márki-Zay Péter pedig abban érdekelt, hogy a választási dupla vereséget követően polgármesterként eredményes maradhasson. Parlamenti mandátum és országosan kiépült pártszervezet hiányában ez az utolsó kapaszkodója, hogy – miként korábban Lázár jelezte – ne váljon “politikai hullává”, az ellenzék súlyos vereségének kizárólagos bűnbakjává. Ha az ellenzéki pártvezetők felelősséghárító és azt “kiszervező” nyilatkozatait nézzük, Márky-Zay a legváratlanabb helyeken kényszerül szövetségeket kötni, együttműködésre való nyitottságot demonstrálni.