A nagy testvér árnyékából nehéz kilépnie a német-francia tandemnek

Olaf Scholz egyre vékonyabb jégen lépked: a koalíciós partner Zöldek (akik a külügyi tárcát is viszik) követelései erősebb háborús bevonódást jelentenének Németország számára, amit a szövetségi kancellár igyekszik elkerülni. A koalíciós feszültséget a külső (főként amerikai) nyomás és az ellenzéki CDU háborúpárti álláspontja teszi különösen veszélyessé a szociáldemokraták számára. Miközben Scholz Macron francia elnökkel együtt győzködi Zelenszkijt arról, hogy az ukrán elnök legyen nyitott a béketárgyalások megkezdésére, a német kancellár igyekszik az amerikaiak következő követelésének, a Kínával való kereskedelmi háborúnak és szankcióknak elébe menni. Scholz szerint Kína deklarálta Németországnak, hogy nem fog fegyvereket szállítani Oroszországnak, miközben az USA ennek ellenkezőjéről nem mutatott be meggyőző bizonyítékokat.

Macron nem szorgalmazza az oroszországi rezsimváltást

Itthon (talán nem véletlenül) nem kapott túl nagy figyelmet Macron francia elnöknek a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott gondolata, miszerint azért nem szorgalmazna rezsimváltást Oroszországban, mert Putyin távozása önmagában nem állítaná meg az ukrajnai eseményeket, hiszen mit sem változtatna az orosz geopolitikai törekvéseken, birodalmi ambíciókon. Putyin orosz elnököt nem felmentve a háború felelőssége alól, azért azt érdemes megjegyezni, hogy az orosz-ukrán konfliktus nem tavaly februárban, és nem is a Krím annektálása idején, de még csak nem is a CIA által megtámogatott euromaidan idején kezdődött, hanem már a Szovjetunió szétesésekor a levegőben volt, és kisebb csoda, hogy a szovjet birodalom nem olyan véres háborúban esett széjjel, mint az államszocialista Jugoszlávia.

Ezt a háborút sem a moralizálás dönti el, hanem a hideg hatalmi realitások

Vajon Ausztria és Izrael is “a tömegsír békéjét” támogatják, csak azért, mert nem kívánnak fegyvereket szállítani Ukrajnának? Vagy csak a magyar álláspont morálisan “elítélendő”? Ez a háború akár az egyik fél egyértelmű vereségével zárul, akár valamilyen, az erőviszonyokat tükröző kompromisszummal, mindenképpen “befagyott konfliktust” hagy maga után. Oroszország pedig – szeretjük vagy gyűlöljük – geopolitikai tényező, a régió meghatározó hatalma marad. Semmi vágyvezéreltség nincs ebben, sőt, de jelen pillanatban nehéz reálisan elképzelni egy ukrán győzelmet. Egyáltalán mit tekinthetünk annak?

Van-e európai ellenszer az amerikai protekcionizmusra és a német szubvenciókra?

A mostani geopolitikai játszmában Európa egyre inkább alárendelődik az USA-nak. Ezt mostanra egyre kevesebben tagadják, legfeljebb abban vannak viták, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, illetve Európának reálisan volt-e, van-e más választási lehetősége. Ugyanakkor az “európai stratégiai szuverenitás” némi életjelet is mutat, igaz, nem ott, ahol arra most a legnagyobb szükség volna, vagyis az önálló védelempolitika területén, hanem az elvesztett gazdasági versenyképesség visszanyerésének törekvésében, ahol egyre erősebb kontúrokkal jelenik meg az USA és az EU ellenérdekeltsége. Az energiaválság ideje alatti, diplomáciai üzengetés már megpendítette a “barátoktól mi számít méltányos árnak a kereskedelemben” kérdését (pl. Macron francia elnök beszélt erről), most azonban újabb fejtörést okoz az európai gazdaságnak az Egyesült Államok protekcionista politikája, amivel az amerikai gazdasági szereplők árképzésébe, így a szabad verseny feltételeibe is mélyen belenyúlna Washington.