Már centrális erőtér sem kell, az ellenzék tovább töredezik

Az 1994-es országgyűlési választáson elszenvedett vereségből, valamint a korábban retorikában élesen antikommunista SZDSZ-nek az MSZMP utódpártjával való koalícióra lépéséből (és az így kialakult kétharmados többségből) a Fidesz vezetése azt a következtetést vonta le, hogy az ellenzéki oldalnak akkor van esélye a győzelemre 4 év múlva, ha a további aprózódás helyett elindul az integrálódás útján. Ehhez persze kellett az is, hogy a Fidesz a republikánus polgári konzervatív fordulatát követően domináns pozícióba kerüljön a jobboldalon – noha a Kisgazdapárttal így is nehéz koalíciót kellett kötnie.

Kis választási esélylatolgatás

17 nappal az országgyűlési választás előtt beszéljünk kicsit az esélyekről! Ezt tehetjük szubjektíven (ki-ki meg is teszi vágyvezérelt módon, attól függően, hogy melyik politikai oldallal szimpatizál), és tehetjük objektivitásra törekedve; ebben némi fogódzót nyújthatnak a közvélemény-kutatási adatok, ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, mely intézetek méréseit, adatsorait vesszük alapul, és miként interpretáljuk őket.

A gazdasági válsághatásainak nagy része csak a választás után fog lecsapódni

Az Ugytudjuk.hu újságírója készített velem interjút. Ajánlom mindazoknak a figyelmébe, akiket foglalkoztat, milyen hatások befolyásolják a választásig hátralévő időszak belpolitikai folyamatait.

A ’22-es választási esélyeket egyszerre több külső és belső trend is formálja

Az országgyűlési választás évéhez közeledve érdemes azzal is foglalkoznunk, hogy a kormány és az ellenzék tematizációs kísérletein túl leginkább milyen trendek, hátasok mozgathatják az egyes szereplők társadalmi megítélését, a két nagy blokk (és a közéjük szorult, harmadikutas szereplők) támogatottságát, választási esélyeit. Gyakran találkozunk közvélemény-kutatási eredményékkel, amelyekkel a média és a politikai szereplők előszeretettel zsonglőrködnek. De mennyit számítanak a tényleges erőviszonyok szempontjából ezek a – gyakran nem is túl éles – pillanatképek? Annyit, amennyit a politikai aktorok és a nyilvánosság – gyakran utólag – le tudnak belőlük szűrni. Ismerjük a mondást: “nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást”.