Megenyhült Brüsszel, sikerrel járt az Orbán-Scholz tárgyalás? Nézzük az okokat!

Megérkeztek az első elemzések, amelyek arra a következtetésre jutnak, miszerint Orbán Viktor miniszterelnök Olaf Scholz német szövetségi kancellárral való, berlini tárgyalása és a hazánk számára, a korrupcióellenes harcra az EU által adott türelmi idő (vagyis az uniós források lehívhatósága) között közvetlen összefüggés van. Nos, miközben naivitás volna azt gondolni, hogy a német kormány befolyása nem mérvadó bizonyos, európai szintű, stratégiai döntésekben, mégis túlzó leegyszerűsítés így interpretálni a történteket. Már csak azért is, mert maga a magyar kormányfő fogalmazott úgy a Cicero rendezvényén, hogy bár nem sokat ért el, de élvezte a beszélgetést.

Súlyosan sértheti az európai versenyszabályokat a Bizottság és a német kormány gyakorlata

A Magyar Országgyűlés egymás után szavazza meg azokat az intézkedéseket, intézményi változtatásokat, amelyektől a kormány azt várja, hogy a Bizottság végre rábólint az eddig visszatartott uniós források lehívhatóságára. Bár az ellenzék (és szövetségeseik az Európai Parlamentben) látszatintézkedésekről beszél, nehéz volna azt állítani, hogy a magyar fél negligálja a korábban megfogalmazott, antikorrupciós igényeket. Ráadásul ha a korrupciós kitettségben élen járó, nyakig eladósodott dél-európai országoknak járnak ezek a pénzek (a jobboldali kormány megszavazásáig Olaszországgal szemben sem merültek fel “rendszerszintű jogállamisági aggályok”, és a dél-olaszországi korrupció sem verte ki a biztosítékot, Görögországról vagy épp a nem EU-tag Ukrajnáról nem is beszélve), akkor minden bizonnyal hazánknak is jár.

A korrupció elleni harc zászlaját kicsavarhatja a Fidesz az ellenzék kezéből

Az ehhez hasonló ügyek egyrészt még deklaráltan “zéró tolerancia” mellett is politikai felhangot kapnak. Másrészt kevésbé az ellenzéknek jönnek kapóra, melynek egyik visszatérő támadási pontja, egyben választási érve az Orbán-korányokkal szemben az “intézményesített/legalizált korrupció”, sokkal inkább a kormánypártoknak, amelyek egyre több példán (legutóbb a Schadl-Völner ügyön) keresztül tudják szemléltetni: a magyar ügyészség teszi a dolgát. Ebből az is következik ennek a narratívának az értelmében, hogy Brüsszel az uniós források jelentős részének korrupciós kitettségre való hivatkozással történő visszatartásával valójában saját politikai agendáját követi a jogállamiság és a korrupcióellenességobjektív kritériumainak érvényesítési szándéka helyett. Az ellenzék pedig tovább építgetheti az EU-s pénzekből történő klientúraépítés vádját, rendszerkritikáját. A kérdés itt is az, a választók többsége melyik valóságmagyarázatot tartja hitelesebbnek.