Karácsony népszavazásának a karácsony tehet keresztbe

A Karácsony-féle népszavazási kezdeményezés kötött pályára állította az ellenzéket, amely könnyen zsákutcába vezethet. A választásokig kevés idő van hátra, ahhoz pedig, hogy a Kúria által átengedett két kérdésről az ún. gyermekvédelmi népszavazással együtt lehessen szavazni, már télvíz idején össze kell gyűjteni az aláírásokat, hogy legyen esély a 200 ezres szám eléréséhez. Amikor a főpolgármester miniszterelnök-(jelölt)-jelöltként bedobta a népszavazási javaslatokat, azokat alighanem az előválasztási kampány hevében tette. Ugyan nem ő nyerte azt a versengést, ám az “összellenzék” megörökölte a helyzetet, amiből arcvesztés nélkül nem farolhat ki.

A Kutyapárt hibáztatása az ellenzék esetleges majdani vereségéért önmagában egy beismerés

Választási vereség esetén szokott beindulni a blame-game, vagyis a hibáztatási, felelősség-hárítási játék (ki miatt nem sikerült a győzelem, ki miatt lett kétharmada az ellenfélnek, stb.). A vesztes pártok ilyenkor a kánonból kibeszélőket, vissza nem lépőket hibáztatják, míg a médiaszereplők hosszas köldöknézés után általában eljutnak az “alacsonyan iskolázott, megvezetett tömeg” okolásához. Arról kevesebb szó esik, hogy melyek voltak a vesztes szereplők stratégiai tévedései, amelyeket jó volna nem áthagyományozni a következő ciklusra, hanem valamiféle korrekcióval/megújulással élni.

A ’22-es választási esélyeket egyszerre több külső és belső trend is formálja

Az országgyűlési választás évéhez közeledve érdemes azzal is foglalkoznunk, hogy a kormány és az ellenzék tematizációs kísérletein túl leginkább milyen trendek, hátasok mozgathatják az egyes szereplők társadalmi megítélését, a két nagy blokk (és a közéjük szorult, harmadikutas szereplők) támogatottságát, választási esélyeit. Gyakran találkozunk közvélemény-kutatási eredményékkel, amelyekkel a média és a politikai szereplők előszeretettel zsonglőrködnek. De mennyit számítanak a tényleges erőviszonyok szempontjából ezek a – gyakran nem is túl éles – pillanatképek? Annyit, amennyit a politikai aktorok és a nyilvánosság – gyakran utólag – le tudnak belőlük szűrni. Ismerjük a mondást: “nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást”.

Az előválasztás csak akkor “túl drága”, ha eredménytelen

Át lehetne váltani parizerre, de nem érdemes: a kampány pénzbe kerül. Az már annál érdekesebb, hogy melyik szereplő mennyit invesztál az előválasztási folyamatba, és mekkora politikai haszonnal, illetve elsüllyedt költséggel számolhat majd. Nemcsak a mozgósításról szól ez a verseny (noha az előválasztás a relatíve alacsony átlagos részvétel miatt elsősorban mozgósítási verseny lesz), hanem a láthatóságról, erődemonstrációról is. Utóbbi megjelenhet aktív utcai jelenlét, elsőként leadott ajánlóívek formájában, mint ahogy egy háborús retorikával megspékelt, külsőségekben professzionálisnak mondható kampányrendezvényben is (mint azt a DK tegnapi kampánynyitó rendezvénye mutatta).