Macron nem szorgalmazza az oroszországi rezsimváltást

Itthon (talán nem véletlenül) nem kapott túl nagy figyelmet Macron francia elnöknek a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott gondolata, miszerint azért nem szorgalmazna rezsimváltást Oroszországban, mert Putyin távozása önmagában nem állítaná meg az ukrajnai eseményeket, hiszen mit sem változtatna az orosz geopolitikai törekvéseken, birodalmi ambíciókon. Putyin orosz elnököt nem felmentve a háború felelőssége alól, azért azt érdemes megjegyezni, hogy az orosz-ukrán konfliktus nem tavaly februárban, és nem is a Krím annektálása idején, de még csak nem is a CIA által megtámogatott euromaidan idején kezdődött, hanem már a Szovjetunió szétesésekor a levegőben volt, és kisebb csoda, hogy a szovjet birodalom nem olyan véres háborúban esett széjjel, mint az államszocialista Jugoszlávia.

Ami most történik, Európát az USA, Oroszországot Kína alá rendeli

Csak úgy, margóra vagy lábjegyzetbe: Azok, akik most azon szörnyülködnek, hogy egy újrablokkosodó világban Magyarország nem a Nyugat legkeletibb perifériája akar lenni, hanem inkább központi szereplő, híd Nyugat és Kelet között (amivel egyébként teljesen összefér az euroatlanti integráció), azok a hidegháborús kölcsönös elrettentés évtizedeit és a lehetséges atomháború viharfelhőit kívánják vissza Európa egére. Azzal, hogy Európa közvetett hadviselő féllé vált, és a mihamarabbi, minél előnyösebb béke helyett a teljes győzelem lázálmát kergeti, egy tartósan befagyó konfliktus részévé válik – bárhogyan is érjen véget a jelenlegi háború. Vagyis nem folytathatjuk ott, ahol békeidőben abbahagytuk, aminek komoly gazdasági, társadalmi hatásai lesznek.

Fordulat következhet az orosz-ukrán háború rendezési lehetőségeiben

Lassan újabb mérföldkőhöz érkezik az orosz-ukrán háború előrehaladása és rendezésének lehetősége. Miközben egy ideje már patthelyzet-közeli állapotot látunk a frontsávokban kisebb-nagyobb ukrán sikerekkel, a hátországban a kritikus infrastruktúrát célzó, orosz támadásokkal, a helyzet alapvetően megváltozhat a következő hónapokban, és ehhez még átütő előrenyomulás sem kell.

Újra hidegháborús versenyt futnak az imperialista hatalmak

A hidegháború időszakára tekinthetünk egyfajta versenyfutásként is, ami valójában már a Berlin elfoglalásáért való, erőltetett előrenyomulás (“rush for Berlin”) idején megindult, és a Szovjetunió szétesésekor jutott egy ideig nyugvópontra, óriási geopolitikai vákuumot képezve (aminek akkoriban a Nyugat sem örült, hiszen nem volt rá felkészülve). A mostani hidegháború – amelyben ugyanúgy benne van a potenciál, hogy Ukrajnán túl is “forró” háborúvá váljon – is egy versenyfutás a befolyási zónák kiterjesztéséért, illetve az ellenfél politikai stabilitásának megingatásáért. A nyugati sajtótermékek állandóan napirenden tartják Putyin bukásának, utódlásának és az Oroszországi Föderáció felbomlásának kérdését, miközben az orosz fél szemében az Intermarium-térség és Ukrajna – jóval a háború előtt megindult – felfegyverzése nagyjából egyenértékű, ellenkező előjelű fenyegetés a szovjet vezetés kubai rakétaválságot előidéző politikájával. Természetes, hogy az orosz érdekkel ellentétes, hogy újabb, volt szovjet tagköztársaság csatlakozzon a nyugati politikai, gazdasági, katonai szövetségi rendszerhez. A reálpolitika és a nemzetközi kapcsolatok realista iskolája felülírják a moralizálást – gondoljunk akármit is az orosz agresszióról.