A március 15-i beszédek üzenete – az elemző(k) szemével

Aktuálpolitika helyett inkább Petőfi Sándorról beszélt Orbán Viktor március 15-én. Az ellenzék más utat választott, politikusabb beszédek, egyértelműbb üzenetek hangzottak el. Az Index újságírója a tegnapi ünnepi beszédek üzeneteiről és helyszínválasztásáról kérdezett Mráz Ágoston és Rajnai Gergely mellett engem is.

A március 15-i beszédeket a kampányhajrá tétadásai határozták meg

Korábban írtam, hogy az április 3-ig hátralévő időszak nemcsak a válságkezelés értékeléséről szól majd, hanem egy tematizációs verseny is, amelyben a mozgósítás szempontjából kulcsszerepe van a szimbolikus erejű győzelmeknek és erőt sugározó tömegeknek (9. Békemenet). Március 15. egy politikai tartalmú ünnep. Emiatt helyénvaló, ha aktuálpolitikai színezetet is kap. Lehetne persze nemzeti minimum is, hiszen az önkény elleni lázadás, a polgárosodás, a nemzeti önrendelkezés, a törvény előtti egyenlőség, a szabad sajtó olyan követelések, amelyek minden mai fülnek szépen csenghetnek. Nem ez a helyzet. A rendszerváltozás óta még sosem történt így.

Szimbólumok háborúja Tükörországban

Október 23. politikai értelemben talán a legerősebb szimbolikus erővel bíró nemzeti ünnepünk. Egyrészt a 20. század második felének – történeti léptéket tekintve – időbeli közelsége miatt, másrészt az ünnep erőteljes antikommunista éle és könnyen aktualizálható áthallásai okán. Nem meglepő, hogy kormány és ellenzéke is igyekszik saját, aktuálpolitikai viszonyokra hangolt történeti narratíváját kibontani, magát ’56 kizárólagos politikai örököseként bemutatni. Az ellenoldalnak ebben az olvasatban csakis becstelen szerep juthat. Akkor is, ha a rendszerváltás utáni baloldal végül Nagy Imrét választotta Kádár János helyett, a jobboldalnak pedig nem kellett önvizsgálatot tartania ahhoz, hogy vállalja a lyukas trikolórt.

2020. március 15.

Március 15. egy politikai tartalmú ünnep. Emiatt helyénvaló, ha aktuálpolitikai színezetet is kap. Lehetne persze nemzeti minimum is, hiszen az önkény elleni lázadás, a polgárosodás, a nemzeti önrendelkezés, a törvény előtti egyenlőség, a szabad sajtó olyan követelések, amelyek minden mai fülnek szépen csenghetnek. Nem ez a helyzet. A rendszerváltozás óta még sosem történt így. A magyar nép zivataros századai máig kísértik az utókort, pedig talán 1848 volt az utolsó olyan jelentős, pozitív olvasatú történelmi epizód, amikor viszonylag széleskörű nemzeti egység tudott kialakulni – rendtől és rangtól függetlenül.