A szomszédban zajló háború sokáig, gyakorlatilag 2014 óta egy ún. befagyott konfliktus volt. A biztonságpolitikai szakértők és Európa vezetői sem számítottak ilyen fokú eszkalációra és annak következményeire. Igaz ez a kampánystratégákra is. Ha visszagondolok azokra a bizonytalansági tényezőkre, amelyeket politikai elemzők a 2022-es magyarországi választási kampány kapcsán felvetettek (a különböző botrányoktól kezdve a járvány- és gazdasági válságkezelésen át az európai intézményekkel vívott politikai ütközetekig), ezek között nem szerepelt egy olyan katonai konfliktus, amely ráadásul természeténél fogva egyszerre erősítheti és gyengítheti is a kormánypártok választási esélyeit.
Bár mindkét politikai tömbnek megvan az elkötelezett tábora, amely többé-kevésbé könnyen elfogadja az általa követett politikusok, véleményformálók narratívájának a változását (még ha van is benne következetlenség), egyáltalán nem mindegy, hogy ki mit mond egy politikailag kiélezett helyzetben. Más-más választói attitűdökre lehet ugyanis ráerősíteni.
Ahogy az Indexnek már elmondtam: “a jelenlegi helyzetben az egyedüli célravezető politikai kommunikáció a Magyarországot érő káros hatások kivédésének törekvése és a humanitárius segítségnyújtáson túl a magyar katonai bevonódás gyengítése”. Vagyis lényegében egy olyan, katonailag “neutrális” szerep, ami nem növeli az ország fenyegetettségét. Ez a semlegesség viszont nyilvánvalóan nem mutatkozhat meg a szövetségi rendszer értelmében való el nem köteleződésben, hiszen Magyarország EU- és NATO-tag.
Ebben a helyzetben a magyar kormány, amely az elmúlt hetekben a deeszkalációt és lényegében a hadviselő felek párbeszédét szorgalmazta gyorsan képes volt módosítani a korábbi, “nem megbízható szövetséges” képén. A kormány elítélte az orosz agressziót, a kormányfő biztosította Ukrajna elnökét Magyarország szolidaritásáról. Ráadásul korábbi cserealku-diplomácia ide vagy oda, az uniós szankciókat eddig is mindig megszavazta a magyar fél (még ha a reálpolitikai, külgazdasági célszerűség miatt vitatta is őket).
A kormányzati kommunikációban most erősödhet a nyugati orientáció hangsúlyozása, amelyet a jogállamisági viták sem írhatnak felül. Energetikai kérdésekben (pl. Paks 2) viszont továbbra is szilárd maradhat a kormányzati álláspont, ahogy a Brüsszel-kritika is hangsúlyos maradhat – mint azt a tegnapi, miniszterelnöki televíziós interjú is megmutatta.
Ebben a hangsúlyeltolódásban leginkább azok veszíthetnek bizalmat a kormánnyal szemben, akik eddig is elfogadták azt az értelmezést, hogy az Orbán-kormányok ismét kompországgá tették Magyarországot, s a 2022-es választás egyik fő tétje a Kelethez vagy a Nyugathoz való tartozás lesz. Itt felmerülnek ideológiai, társadalomszervezési konfliktusok is, hiszen kormányoldalról már korábban elhangzott, hogy kulturális értelemben a Nyugat elvesztette mintaadó szerepét, s hogy “a kultúra harci terep”, az illiberális demokráciák pedig pozitív értelmezésben jelentek meg.
Az ellenzék helyzeti előnye az, hogy régóta bírálja az orosz nagyhatalmi erőpolitikát és a kormány szoros keleti kapcsolatait. Az ellenzék – egyébként Berlin és Párizs (“stratégiai autonómia”) korábbi álláspontjával is ellentétesen, Washingtonhoz közeledve – éles oroszellenes retorikát folytatott, amelynek során részükről ígéretként is felmerült magyar fegyvereknek és katonáknak a konfliktuszónába küldése. Ezt később igyekeztek árnyalni.
A magyar közvélemény előtt ez akár politikai hazárdjátéknak is tűnhet, hiszen egy ilyen lépés hazánk konfliktusba való bevonódását növelné. A kormányközeli Századvég meg is jelentetett egy kutatást arról, hogy a választók túlnyomó többsége minden szempontból szeretne kimaradni a háborúból, így nem támogatja az orosz agresszióval szembeni aktív fellépést sem, ha az biztonsági kockázatot jelent. Itt fontos ugye megjegyezni, hogy Ukrajna nem tagja a NATO-nak, így a szövetséget nem terheli a kötelezettség, hogy a területi integritása érdekében háborús helyzetbe keveredjen Oroszországgal.
A bizonytalanság, a kapkodás, az egymásnak ellentmondó kommunikáció, a lakosság nem megfelelő tájékoztatása, a konfliktussal járó kihívásokra adott lassú vagy elégtelen válaszok, illetve a magyar katonai bevonódás lebegtetése mind negatív hatással lehetnek az érintett szereplők támogatottságára. Nagyon fontos szempont, hogy a közvélemény többsége előtt a kormány vagy az ellenzék üt-e meg józanabb, a nemzeti érdeket hangsúlyosabban (itt kerül elő az, hogy a kormány is, az ellenzék is külföldi érdekek kiszolgálásával vádolja egymást).
Orbán Viktor régóta építi a “háborús” vagy “válságkezelő miniszterelnök” imázsát. Ha kell, a gáton pakol homokzsákokat, gumicsizmában lépked a vörösiszapban, terepszemlét tart a határkerítésnél, vezényli az Operatív Törzs üléseit a belügyminiszter helyett is, gyakorlatilag személyes felelősséget vállal a járványhelyzet kezeléséért és a gazdasági újraindítás eredményeiért. A kormányzati kommunikáció nem véletlenül domborítja ki épp a miniszterelnök vezetői képességét, tekintélyét, kormányképességét, az általa ígért stabilitást. Válságidőszakban az utóbbi különösen fontos attribútum.
Amennyiben a kormány kompetensnek tudja mutatni magát a válságkezelésben (biztosítja az ország védelmét, humanitárius segítséget nyújt, képes a háborús menekültek ideiglenes elhelyezésére, ellátására), emellett képes megadni az átlagválasztó számára a szubjektív biztonságérzetet egy, a médiában is hangsúlyosan megjelenő, objektív fenyegetettség kapcsán, akár profitálhat is a helyzetből. A fenyegetettség érzése ráadásul kiválthat olyan társadalompszichológiai reflexet, ami inkább az összefogást, a nemzeti egység vagy “minimum” megtalálását szorgalmazná a választók egy jelentős része irányából, mintsem a bűnbakkeresést vagy az afféle retorikát, miszerint “Orbán egy személyben felelős a háborúért”.
A kormány gyenge pontja idáig a korábbi külpolitikai orientációja: a kifejezetten jó magyar-orosz kapcsolatok ápolása, amit most a szemére is olvas – igaz, erős túlzásokkal, árulózással, pincsizéssel – az ellenzék. Az ellenzék gyenge pontja a háborús konfliktusra adott kezdeti, átgondolatlan reakciók (pl. Fekete-Győr András fegyverszállításra vonatkozó felvetése, Márki-Zay Péter hasonló ígérete a Tagesspiegel-nek adott interjúban, illetve azon megjegyzése, hogy katonákat is küldene Ukrajna megsegítésére. Fontos megjegyezni, hogy utóbb mindkét vállalást kénytelen volt kimagyarázni az ellenzéki kampánykommunikáció.
Végezetül azért nehéz arra vonatkozóan prognózisokat megfogalmazni, hogy az országgyűlési választásig hátralévő bő egy hónapban miként fogják ezek az események befolyásolni a pártpreferenciákat. Egyrészt, mert nem látjuk, hogy a következő hetek milyen heves harcokat, és a nyomában milyen következményeket fognak indukálni (ez egy dinamikus “játéktér”, ahol ismernünk kellene a szembenálló felek gyakran nem számszerűsíthető képességeit, illetve az orosz stratégiai célokat is, amelyek meghatározzák a konfliktus hosszát, intenzitását). Másrészt, ha az itthoni pártpreferencia-méréseket nézzük, ott is inkább érdemes az általános közhangulatot vagy a proteszthangulat erejét figyelembe venni, hiszen politikai tétmeccsek közeledtével gyakran a közvélemény-kutatások is egyes pártok “homokozójává” válnak.
A háborús helyzet és a szankciós politika nyomán keletkező gazdasági problémák hatásmechanizmusa, azt gondolom, javarészt túlnyúlik a választásig hátralévő időszakon, ezért az érdemben nem fog befolyást gyakorolni a pártpreferenciákra, de a választók jövőbeli várakozásait befolyásolhatja.
Az elemző szemével 
Egy gondolat a(z) “Miként változtatja meg az ukrán-orosz konfliktus a magyar választási kampányt?” című bejegyzésnél