Hogy lesz-e NYÍLT háború a szomszédunkban, egyelőre senki nem tudhatja biztosan. Az bizonyos, hogy a konfliktus eszkalálódik Ukrajna és Oroszország, illetve a NATO és Oroszország között. Az észak-atlanti szövetség látszólag egységes, valójában tagjai megosztottak a bevonódás kérdését illetően (Ukrajna nem NATO-tag, a közeli jövőben biztosan nem is válik a szövetség részévé.) Legnyíltabban a horvát államfő beszélt erről, amikor kijelentette: “ha eszkalálódik a helyzet, Horvátország egyetlen katonával sem fog részt venni”. A konfliktus látszólag regionális, és biztonságpolitikai szempontból teljesen érthető igényeket vet fel az orosz medve árnyékában különösen érzékeny (egykori szovjet tagköztársaság) balti államokban, illetve a “hagyományosan” oroszellenes Lengyelországban. A nagyhatalmi játék persze nem az ukrán nép szuverenitásáról, szabadságvágyáról szól (noha kétségkívül jól mutatnak az ilyen nyilatkozatok), hanem ezúttal is a nagy sakkjátszmáról.
Oroszország saját érdekszféráját (“ütközőzóna”) kívánja stabilizálni, hiszen a NATO már gyakorlatilag a “hátsó kertben” van, a nemrég Afganisztánban megszégyenült, most erőt fitogtató Washington a csendes-óceáni színtérre áthelyezett stratégiai fókuszát egyensúlyozza az Intermarium térségben való jelenlét erősítésének ígéretével és gyakorlatával, Európa pedig – minor szereplőként – ismét elszenvedi, hogy a feje felett hoznak döntéseket.
A hidegháborús hangulat és retorika újraéledőben van, már “forró” konfliktussal fenyeget, alapvetően aláásva Európa valódi érdekeit, ami az EU és Oroszország békés együttélését, az európai gazdaság(ok) – különösen energiaellátás szempontjából – versenyképes működését jelentené. Ezt még néhány hónappal ezelőtt is hangsúlyozta a francia külpolitika, mint pragmatikus szempontot, a “stratégiai autonómia” egyik fontos külső tényezőjét. Az új kihívás árnyékában Macron és Scholz már nyilván élesebb hangnemet ütnek meg Moszkvával szemben, de döntő szava a Biden-adminisztrációnak van.
A konfliktussal Washington igyekszik elidegeníteni Oroszország poszt-szovjet “pufferzónán” belüli szomszédait, gátat szabni az európai-orosz szinergiáknak (Északi Áramlat üzembe helyezésének kérdése), láthatóvá tett fenyegetettséggel rávenni európai szövetségeseit, hogy saját biztonságuk érdekében vállaljanak nagyobb katonai kiadásokat, igazodásra kényszeríteni a “nem megbízhatónak” ítélt NATO-szövetségeseket (Magyarországot is ide sorolják), végső soron demonstrálni, hogy az USA még mindig az egyetlen szuperhatalom, amely képes ellenfeleit elrettentve egyszerre több kulcsrégióban is megerősíteni stratégiai jelenlétét.
Az Egyesült Államok – amely örül, hogy az afganisztáni kivonulás után végre felszabadította kapacitásainak jelentős részét – persze a legkevésbé sem szeretne Kína mellett/helyett Oroszországra, vagyis a csendes-óceáni térség helyett az euroatlantira fókuszálva jelentős potenciált lekötni, Oroszország pedig nem akarja egy háborúval szétzilálni gazdaságát, elvágnia magát az európai piacoktól, az “infámia” billogát a saját homlokára sütni a világ közvéleménye előtt. A kérdés csak az, ki meddig mehet el a provokációban, mielőtt elkerülhetetlenné válik, hogy elcsattanjon az első pofon.
Ráadásul Oroszország távolodása a Nyugattól, az újjáéledő európai konfliktuszóna Moszkvát arra szorítja, hogy felmelegítse kapcsolatát Pekinggel (Putyin és Hszi Csin-ping a jövő héten találkoznak és egyeztetnek majd az ukrán helyzetről). Oroszország és Kína szoros kooperációját egyedül az USA külpolitikája tartja össze, a két keleti hatalomnak egymással is komoly stratégiai érdekellentétei vannak a jövőbe tekintve. A jelenlegi washingtoni vezetés szemében azonban mindketten ellenségek, és egyszerre kell őket feltartóztatni, ha lehet, kiszorítani az egyes érdekövezetekből.
Az Egyesült Államok nem látta az elmúlt években elég következetesnek európai szövetségeseit e törekvésben. Sem a francia “európai szuverenitás”, “európai közös hadsereg” gondolata, sem a német-orosz gázszállítási infrastruktúra-építés, sem az EU-Kína Átfogó Befektetési Megállapodás és a kelet-közép- és délkelet-európai államokban erősebben tetten érhető, elsősorban kínai gazdasági terjeszkedés nem találkozott az amerikaiak ízlésével. (Meg is szaporodtak a nyugati vezetőket célzó lehallgatási botrányok.)
A Trump-adminisztráció időszakához képest a Kínával való erőteljes rivalizálás mellé hangsúlyosabban visszakerült az Oroszország-ellenesség. Ez részben hangsúlyeltolódásként, részben az elmúlt időszak orosz-kínai közeledésének következményeként is értékelhető.
Az USA igyekszik megerősíteni saját stratégiai pozícióit és a gazdasági, kereskedelmi verseny kényszerítő hatásai mellé (részben azokat eltérítendő) visszailleszteni a képletbe a feltartóztatási, bekerítési, kiszorítási törekvéseket célzó, időnként felforrósodó, hosszú időre “befagyott” konfliktusokat. Mi, (kelet-közép-)európaiak leginkább elszenvedői vagyunk az újjáéledő hidegháborúnak és tömblogikának. Miközben a nyugati szövetségi rendszerhez tartozunk, alapvető érdekünk, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápoljunk a régiónkban komoly befolyással bíró külhatalmakkal.
Ebben a helyzetben rendkívül nehéz a külpolitikai és külgazdasági pragmatizmust az értékorientált külpolitika elé helyezni úgy, hogy az a közvélemény többsége szemében legitim és kívánatos legyen. (Ezt már jelzi is az Orbán Viktor moszkvai látogatását megelőlegező figyelem.) Az orosz-ukrán konfliktus a Nyugat-Kelet közötti választás narratívájává “butul” a hazai politikai kommunikációban, és a közeljövő fejleményeinek függvényében akár az előttünk álló választás egyik forró témájává válhat.
Címlapfotó: Kevin Lamarque / Reuters
Az elemző szemével 